Lassúság a digitális világban.

2020. február 17.

Wendell Berry kitűnő könyvét olvastam., A világvége tűz, különösen azt a részt, amikor egy csapat 18. századi amerikai új utat épített egy ősi, kanyargós indián ösvény helyettesítésére. És elgondolkodtatott az ösvények és az utak közötti különbségekről, a gyors eljutás és a tétovázás közötti különbségekről. És azon, hogy ez hogyan kapcsolódhat ahhoz, ahogyan mi egymással kapcsolatba kerülünk ebben a rohanó világunkban. 

Berry nagyon ékesszólóan ír az utakról. Az utakról pedig nagyon fanyarul ír...

Egy ösvény, mondja Berry, a tökéletes módja annak, hogy az országon átutazni emberi sebesség. Ha az ösvény akadályokba ütközik, megkerüli azokat; követi a föld körvonalait, és az ösvényen haladva élvezheti a táj csodálatos látványát és hangjait. Ez egy olyan élmény, amely "belehelyezi" Önt a tájba. És az ember gyakran meg akar állni, hogy megcsodálja a kilátást az ösvényen. Vagy átpréselni magunkat egy szögesdrótkerítés alatt, hogy megnézzük a kékharangot.

Egy út vagy autópálya viszont pusztán arra szolgál, hogy a lehető legrövidebb idő alatt eljussunk A-ból B-be. Ez "összezsugorítja" a tájat; nem ösztönöz az időtöltésre; egyetlen célja a sietség és a hatékonyság. 

Berry úgy írja le az utat, mint valami olyasmit, amia szorongás szükségleteit szolgálja, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül, legyenek azok fák, hegyek, vagy akár néha tanyák és házak is.'. Ők, az ő szavaival élve, aa mérnöki kifinomultság csúcsa, de aa világ életének lehető legdurvább értékelése".

Mondtam, hogy határozott nézetei vannak!

Hol van tehát a kapcsolat és a kommunikáció helye ebben az egészben? 

Nos, ha arra gondolunk, hogyan kommunikálunk ma egymással, azt mondhatjuk, hogy az összes digitális platformunk olyan, mint az utak vagy autópályák. Egy autópályán semmiképpen sem lehet bénázni vagy kanyarogni; gyorsnak kell lenni - ideális esetben olyan gyorsnak, mint mindenki más. És az autópályákhoz hasonlóan a digitális üzeneteket is gyorsan írják, gyorsan küldik, és általában gyorsan válaszolnak is rájuk. 

A kommunikáció régebbi formái viszont, mint például a levél, sok hasonlóságot mutatnak a gyalogutakkal. A mögöttük álló technológia évezredek óta nem változott; egy levélben gyakran kanyarogsz témáról témára; lassan érnek célba, és a válaszok csak akkor érkeznek, amikor az író készen áll, néha hetekkel később.

De a gyalogösvényekhez hasonlóan ezek a jellemzők adják szerintem a levelek hihetetlen gazdagságát. Az a tény, hogy a gyalogösvényhez hasonlóan a levélírás során is könnyen "letérhetünk a helyes útról" - még ha el is indulunk, hogy egy bizonyos gondolatot vagy üzenetet próbálunk közvetíteni a barátunknak, szinte mindig egy-két furcsa (és gyakran vicces) kitérőt teszünk, mert sokkal lassabb, emberi sebességgel írunk, mint a telefonon. A gondolatmeneted ugyanúgy elkalandozik, mint ahogy az agyad is elkalandozik. 

Mindez a babrálás, terelgetés és meg-megállás teszi a leveleket az egyik legélvezetesebb kommunikációs formává, amit ma ismerünk. Még minden hihetetlen technikai varázslatunk ellenére sem tudtunk ennél jobb élményt nyújtani. Ezek a levelek tehát elégedetten; gyakran többször is elolvassák őket (ki olvas el egy Facebook-bejegyzést többször, mint egyszer?); és ha már elolvastuk őket, ritkán dobjuk ki, hanem kartondobozokban tároljuk a padláson, hogy a jövő generációi átnézhessék őket. 

A mi rohanó, semmittevő kultúránkban jól tesszük, ha emlékezünk a lassítás és a régi utak - az erdei ösvények - értékére, és a kommunikációnkkal. Mert ott rejlik a váratlan öröm és a valódi kapcsolat.

Elem hozzáadva a kosárhoz.
0 elemek - $0.00
hu_HUHungarian